Szép Ernő - Hetedikbe jártam

- részlet -

"Csengettek: bocsánat az előadás újra megkezdődik.

Háromfertály múlt, a friss fiúk betörnek az osztályba, minden egyes hetedikesnek igen sürgős a beérkezés, miért, mert a mi ősi hagyományunkhoz híven azt a kamerádot, aki reggel tizenharmadiknak nyitott be a terembe, azt az a tizenkettő, ki már bent volt az osztályban, egy szívvel-lélekkel megrohanta, köpönyeget vetettek a fejibe, lehúzták a padra, s ki-ki amilyen csattanósat csak tudott, olyat csattantott oda, ahol a legnehezebb az ember. Ezt hítták temetésnek. Sajgó emlékeim kelnek, elsomolyodtam itt firka közben. Szentmártonban töltött esztendőim alatt bizony sokkal többször, mint egyszer vettem részt a saját temetésemen. Szegény jámbor Dugó meg az a barom Matirkó, emlékszem, ők estek be a legtöbbször. A legédesebb az volt, mikor Weisz Bumi vagy Görög vágódtak be tizenharmadiknak a terembe, mert ezek, mint kövér fiúk, a sóvár tenyereknek elsőrangú műélvezetet biztosítottak. Hanem ez a két gyerek vigyázott is az érdekeire, először is igyekeztek elsők lenni a teremben, a lépcsőn, mikor csapatosan nyargaltunk felfele, veszettül csapkodtak maguk körül, hogy meg ne előzzék őket, s minden ruganyosságuk latba vetésével ugrottak két-három lépcsőket húsos combjaikon és lihegve bár, de az első tizenkettő között hatoltak be a terembe. Már most, aki véletlenül meg tudta olvasni, hogy éppen tizenketten mentek már be, az szépen kinn maradt, elmerülve a folyosón kiakasztott rajzok tanulmányozásába, s bölcsen megvárva, míg másik pasas jön, aki helyette majd feláldozódik. Az a másik pasas, az se ment be olyan vakon, először odanyomta az ajtóra a fülét, s ha a hallgatózástól nem lett okosabb, akkor vagy kirántotta az egész ajtót expressz meggyőződést szerezni a helyzet felől, vagy pediglen végtelen lassan nyomta le a kilincset, s annyi rést nyitott, hogy egy pillanatra bedughassa az orrát, s visszaugorhasson, ha veszélyt gyanít. De mind a két esetben rendesen elkapták a kezét, akik az ajtó mellett mint fogdmegek várakoztak; a télikabát vagy levetett kiskabát már a fejibe volt, és a boldogtalan egy nagyot ordított attól a fájdalomtól, ami rá vár, s legalább egy rúgással igyekezett kvittelni valamit, mert a kiállott temetés után mint becsületes halottnak nem volt szabad egyetlen zokszót sem ejteni néki. Igen. Ezen a reggelen nem volt temetés, az itt a nevezetes! Tudniillik tizenketten voltunk már együtt, Fazakas és Béler, mint jeles fogdmegek az ajtót őrizték, mink többiek a padban meg a padok előtt zajosan tanultunk, már csak azért is, hogy az áldozat azt higgye, hogy már legalább húszan vagyunk odabenn. Egyszercsak egész nyugodtan nyílik az ajtó, a két fogdmeg ugrik, hogy elkapják a pasast, mink is mind tolakodunk, hogy rávessük magunk az áldozatra, báró Grekszli lekapja a kis Szigmeth finom kék übercíherjét a fogasról, hogy a fejébe dobja a belépőnek, igen, hát kérem ott áll előttünk teljes életnagyságban Jenige, azaz pardon, Magyari Álmos igazgató úr. Tessen, kérném, azt a csoportozatot így elképzelni! Grekszli már kapta fel a karjaival azt az übit, és előre volt bukva, mint a pikador, aki a két banderillót a bika nyakába szúrja, s úgy maradt megdermedve, meg az egész társaság úgy rekedt meg abban a támadó testállásban, isteni szerencse, hogy sem az übi nem esett az igazgató úr fejébe, sem a fogdmegek még szentségtörő kezükkel hozzá nem értek, különben nem tudom, hogy ez a mi Földünk, ez a fájós tyúkszeme a Mindenségnek, hogy ez még tovább is itt szerepelhetne a tisztelt csillagrendszerben. majd a nyavalya tört ki bennünket, gondolhatják kérném.

Magyari Álmos főgimnáziumi igazgató úr, háta mögötti nevén Jenige, meglepődésében és hatalmi tudatában egyet kapott a szemével és szájával s kegyetlenségtől feszült orrlyukakkal, kőkemény tekintettel szövegezte meg hozzánk intézett kérdőjelét, hogy azt mondja:

- Mmi esz?

Ugyanis ő a mi legfőbb urunk és parancsolónk, aki harmincöt éves tanári működése alatt annyi töméntelen Jenidge cigarettjét elszívta a Magyar Királyi Dohányjövedéknek, ő, Magyari igazgató úr, pöszeségben szenvedett.  Egyrészről, mikor esernyő alatt kocogott a gimnázium felé, akkor azt mondta, hogy: eszik asz esző, másrészről mikor decemberi reggel halovány ezüst futtatás látszott a göringyeken meg a fákon meg a kerítéseken, annak az ő szájában az volt a neve, hogy: szuszmara. Szóval az es betűt meg a zét is esznek szisszentette. Dehát ehhez Jenigének, mint főgimnáziumi igazgatónak jussa, vagyis jussza volt, ezért senki ki nem nevette, s nem is utánozták csak a háta megett, valamint hogy a háta meget sohase mondták az alázatos diákok őt igazgató úrnak vagy Magyarinak, csak azt mondták: Jenige. Ezt minden első gimnazista szeptemberben megtanulta a Szentmártonban a másodikosoktól. Az úri kaszinó tagjai is csak Jenigének nevezték, mikor nem hallotta. Soha nem is láttam, hogy másfajta cigarettet égetett volna, mint azt a nagy vastag Jenigét, és érdekes, hogy egy ilyen nagy dohányos ember, aki naponta tizenöt-húsz Jenidgét elhamvasztott, soha nem hozatott egyszerre több, mint két darab cigarettet. 

- Sziessz fiam, hozzál két Jenigét - az embernek az igazgatói irodából kidugva fejét odanyomott két krajcárt és az ember a megtiszteltetéstől tüzet fogva vágtatott át a Buxinger-féle fűszerájba, hol trafik is honolt és hogy el ne felejtsem későbben és hogy el ne vesszen a világirodalom nyilvántartásából, felhozom itt, hogy annak a Buxinger-féle fűszerájnak az egyik kitárt ajtótáblájára az volt ócska betűkkel kimázolva, hogy: 

Itt árulják a legfinomabb hüvelyes veteményeket:

bab, borsó, lencse, szekérkenőcs, ostornyél.

Ezt a Buxinger-féle nevezetes disztichont minden szentmártoni diák úgy fújta, mint ama magasztos párverset, amely úgy kezdődik, hogy Hősvértől pirosult a gyásztér.

És ha már belefogtam Jenige személyébe, nem állom meg, hogy le ne pendítsem hamar alakját, tessék: szuszmarás konok kurta sűrű fekete hajazat, nyírott szakáll, két leesett bajusz, száradt sárgabarna arc, Petőfi-gallér, cipőfűző keskenységű fekete csokorral alatta, gallérja, ingmelle, mandzsettája otthon vasalva, tehát nem glancos, ezüst óralánc, mely a jobb mellényzsebben ered és a mellényen egyenes folyással átfolyva a bal mellényzsebbe ömlik, zsakett, amely oly kurta, mint a zakó, életlen nadrág és sima cúgos cipő, olyan mint a tiszteké csakhogy ez nem lakkcipő, hanem bornyúbőr, mindig fénytelen és puha, mint a bornyú, lévén ápolva becsületes halzsírral, nem pediglen a drága subickkal, ami hiú fényt ad csupán, de szárasztja s véníti az ember lábbelijét. jaj, milyen vak ez a személyleírás! Ha le tudnám hirtelen ide fotografálni a levegőből, a szemem elől Jenigét, hisz itt áll előttem, mert rágondolok, és emlékszem rá, mondom, itt áll, sőt él előttem a levegőben, köztem és a fal közt, amelyre rábámulok, nézhetem Madách-szerű régi magyar arcát, és követhetem azt a kék szál füstöt, ami bajusza s szakálla közé dugott Jenidgéjéből ereszkedik gyengéden ingadozva felfele, mintha álmos indus zenére engedné magát karcsú megsemmisülésnek. Csodálatos, kérném, csodálatos az, hogy egy ember, aki nincs itt, az így a szeme előtt tudjon lenni képzeletében az embernek. Látom, majdnem szólok hozzá, hogy:

- Van szerencsém, kedves jó igazgató úr!"