Malac: Angyalaim

- részlet -

Az istenfáját, nem volt áttétem, köszönöm szépen. Épp új lakásba költöztünk, és már túl voltam minden tébolyon, a borított gerendás zárófödém-feltáráson és az ott tenyésző időzített gomba-bombák leleplezésén is, amikor éjszakánként arra ébredtem, hogy nagyon ver a szívem, és szakad rólam a víz. Rendesen elmentem a Kardiológiai Intézetbe, ahogy köll. Van ott egy tündéri aranypasi, aki rátett mindenféle szívgépre. Hallottam, ahogy dobog a szívem és surrogva áramlik az ereimben a vér, ő meg azt mondta: „Édes kicsiny Malacom, hogy te milyen dinamikus spiné vagy! Nyugodtan vegyél a tempóból lejjebb, nem kell úgy rohangászni, és akkor nem lesz baj.” (…)

Ja, mielőtt elfelejteném, azért volt más is, mert egy hónappal azelőtt, hogy kidudorodott az ér a nyakamon, ellopták konkrétan a házunk elől a Golfomat. Ott álltam egy szál pinában éjnek évadján a teraszomon, és látom ám, hogy kigördül a szemem láttára az autóm, csakhogy nem én vezetem. Én annyira szerettem azt az autót, mintha a gyerekem lett volna. És láttam, amikor kigördül szegény jó Fifike, és viszik.

                 

Hát én azonnal telefonáltam a rendőrségnek éjjel fél kettőkor, s mondtam, hogy most viszik Danikáné lányát, utána fiúk, mert ez forró nyom. De mondták a fiúk, hogy nem tudnak utánamenni, mert egy autójuk van, az is máshol helyszínel, de mondjam meg, hogy merre vitték a kicsikét, akkor ők készséggel utánamennek. Komolyan így volt, minden tupír nélkül. Na akkor vesztettem én el úrinő mivoltomat, s azt mondtam, hogy honnan a bánatos Pista bácsi valagából tudjam, hogy hova vitték Fifikét, maguk szerencsétlen töketlen, impotens népség. Aztán persze nem is lett meg az autó. Ezért arra gondoltam, hogy az állandó megerőltetéstől van nekem kidudorodva itt a nyakamon ez az ér, mert amióta nincs kocsim, azóta cipelek, cűgölök, vonszolódok, mint a tigrisek. És ezt mind szépen meg is mondtam a háziorvosnak, hogy azóta én nem vagyok úrinő, aki csak úgy egyszerűen berakja az autóba a csomagokat, ráadásul még két gyereket is hengergetek magam előtt a pakkokkal a fülemen.

(…)

Akkor visszamentem Doktor Morgóhoz, aki nyomban elküldött az Érsebészetre. Hála a magasságosnak, van ott egy barátnőm, aki kardiológus, s mondtam neki, hogy: „Tulipános violám, hozzál nekem fű alatt egy gyönyörű érsebészt.” S mit tesz Isten, akkor azonnal ott termett egy gyönyörű érsebész, rám nézett, és azt mondta, hogy nincs a maga erének semmi baja, hanem mi a túró az ott a vállánál? És akkor én -aludj el szépen, kisbalázs- kifejtettem neki az álláspontomat, hogy szerintem mi is van az én vállammal. Hogy ellopta a maffia az autót, és most nekem cipekedni kell, és ettől van ott az a dudor. Ekkor ő lenyűgözve és elkábítva, szerényen azt javasolta, hogy akkor ne cipekedjek, és gondoskodón felírt valami krémet meg pirulát, hogy azzal kenjem be, meg szedjem be. 

Végtelenül szófogadó kismalacként ügyesen és okosan azonnal bevettem a gyógyszert, mikor este otthon kiültünk a teraszra. Gyönyörű idő volt, és édes Kandúrommal fellélegeztünk, hogy jaj, de jó, se a tüdőmnek, se az eremnek semmi baja. És mindennek örömére megittunk a balzsamos éjszakában egy üveg vörösbort, csakhogy a medve bőrére, mert másnap reggel, amikor felébredtem, akkora volt a nyakam, mint Schwarzeneggernek a terminátor háromban. Szóval tiszta ödéma volt. Belenéztem a tükrömbe, s mondtam, hogy hát, de emberek, mi ez a puccparádé? Mitől ilyen dagadt a nyakam?….

Első gondolatom az volt, hogy allergiás vagyok a gyógyszerre, mert én mindig mindenre tudok azonnal megoldást találni. Oh, mondom, allergiás vagyok erre a kis pirulára. Azonmód elrohantam az érsebészetre a kardiológusomhoz, és mondtam neki: „De hát mit adtatok nékem, gyönyörű boldogságos tubarózsám, gyönge violám? Tessék, nézd meg, hogy nézek ki!” A doktornő meg tényleg rám nézett, halál fehér lett – de én ezt nem láttam, mert nem akartam látni –, és azt mondta: „Malac, neked limfómád van.” Persze mondanom se kell, hogy ebből nem csináltam ügyet, nu und, és akkor mi itt a gond? Hiszen minden embernek van limfómája, nemde? 

És akkor átküldtek mintavételre az onkológia sebészetére, ahol beledöftek a nyakamba egy ilyen kis tűt, ezt hívják biopsziának. Nagyon lelkes volt a biopsziás, hogy mennyire bírom a gyűrődést, és milyen jól tolerálom a molesztálását: úgyhogy négy mintát vett tőlem gyors egymásutánban, teljes extázisban. És ugyanez a pali, aki oly szenvedélyesen böködött, negyven perccel később letaglózva lépett ki a rendelőjéből, s szemében gyászkönny ült. Kezet csókolt, miközben népek vettek körül – gondoltam, hát jó, nyilván nagyon lenyűgöző vagyok –, majd átnyújtott egy borítékot, és remegő szájszéllel lelkemre kötötte, hogy ezt csak a sebész nyithatja ki.(...)”

  

Részlet Malacka /Balog Judit/ Angyalaim
 című szövegéből, mely megjelent a
Szomjas oázis című antológiában.