Minket most ez izgat!

Beleolvasó
- részlet a link alatt -

Malac: Angyalaim

- részlet -

Az istenfáját, nem volt áttétem, köszönöm szépen. Épp új lakásba költöztünk, és már túl voltam minden tébolyon, a borított gerendás zárófödém-feltáráson és az ott tenyésző időzített gomba-bombák leleplezésén is, amikor éjszakánként arra ébredtem, hogy nagyon ver a szívem, és szakad rólam a víz. Rendesen elmentem a Kardiológiai Intézetbe, ahogy köll. Van ott egy tündéri aranypasi, aki rátett mindenféle szívgépre. Hallottam, ahogy dobog a szívem és surrogva áramlik az ereimben a vér, ő meg azt mondta: „Édes kicsiny Malacom, hogy te milyen dinamikus spiné vagy! Nyugodtan vegyél a tempóból lejjebb, nem kell úgy rohangászni, és akkor nem lesz baj.” (…)

Ja, mielőtt elfelejteném, azért volt más is, mert egy hónappal azelőtt, hogy kidudorodott az ér a nyakamon, ellopták konkrétan a házunk elől a Golfomat. Ott álltam egy szál pinában éjnek évadján a teraszomon, és látom ám, hogy kigördül a szemem láttára az autóm, csakhogy nem én vezetem. Én annyira szerettem azt az autót, mintha a gyerekem lett volna. És láttam, amikor kigördül szegény jó Fifike, és viszik.

                 

Hát én azonnal telefonáltam a rendőrségnek éjjel fél kettőkor, s mondtam, hogy most viszik Danikáné lányát, utána fiúk, mert ez forró nyom. De mondták a fiúk, hogy nem tudnak utánamenni, mert egy autójuk van, az is máshol helyszínel, de mondjam meg, hogy merre vitték a kicsikét, akkor ők készséggel utánamennek. Komolyan így volt, minden tupír nélkül. Na akkor vesztettem én el úrinő mivoltomat, s azt mondtam, hogy honnan a bánatos Pista bácsi valagából tudjam, hogy hova vitték Fifikét, maguk szerencsétlen töketlen, impotens népség. Aztán persze nem is lett meg az autó. Ezért arra gondoltam, hogy az állandó megerőltetéstől van nekem kidudorodva itt a nyakamon ez az ér, mert amióta nincs kocsim, azóta cipelek, cűgölök, vonszolódok, mint a tigrisek. És ezt mind szépen meg is mondtam a háziorvosnak, hogy azóta én nem vagyok úrinő, aki csak úgy egyszerűen berakja az autóba a csomagokat, ráadásul még két gyereket is hengergetek magam előtt a pakkokkal a fülemen.

(…)

Akkor visszamentem Doktor Morgóhoz, aki nyomban elküldött az Érsebészetre. Hála a magasságosnak, van ott egy barátnőm, aki kardiológus, s mondtam neki, hogy: „Tulipános violám, hozzál nekem fű alatt egy gyönyörű érsebészt.” S mit tesz Isten, akkor azonnal ott termett egy gyönyörű érsebész, rám nézett, és azt mondta, hogy nincs a maga erének semmi baja, hanem mi a túró az ott a vállánál? És akkor én -aludj el szépen, kisbalázs- kifejtettem neki az álláspontomat, hogy szerintem mi is van az én vállammal. Hogy ellopta a maffia az autót, és most nekem cipekedni kell, és ettől van ott az a dudor. Ekkor ő lenyűgözve és elkábítva, szerényen azt javasolta, hogy akkor ne cipekedjek, és gondoskodón felírt valami krémet meg pirulát, hogy azzal kenjem be, meg szedjem be. 

Végtelenül szófogadó kismalacként ügyesen és okosan azonnal bevettem a gyógyszert, mikor este otthon kiültünk a teraszra. Gyönyörű idő volt, és édes Kandúrommal fellélegeztünk, hogy jaj, de jó, se a tüdőmnek, se az eremnek semmi baja. És mindennek örömére megittunk a balzsamos éjszakában egy üveg vörösbort, csakhogy a medve bőrére, mert másnap reggel, amikor felébredtem, akkora volt a nyakam, mint Schwarzeneggernek a terminátor háromban. Szóval tiszta ödéma volt. Belenéztem a tükrömbe, s mondtam, hogy hát, de emberek, mi ez a puccparádé? Mitől ilyen dagadt a nyakam?….

Első gondolatom az volt, hogy allergiás vagyok a gyógyszerre, mert én mindig mindenre tudok azonnal megoldást találni. Oh, mondom, allergiás vagyok erre a kis pirulára. Azonmód elrohantam az érsebészetre a kardiológusomhoz, és mondtam neki: „De hát mit adtatok nékem, gyönyörű boldogságos tubarózsám, gyönge violám? Tessék, nézd meg, hogy nézek ki!” A doktornő meg tényleg rám nézett, halál fehér lett – de én ezt nem láttam, mert nem akartam látni –, és azt mondta: „Malac, neked limfómád van.” Persze mondanom se kell, hogy ebből nem csináltam ügyet, nu und, és akkor mi itt a gond? Hiszen minden embernek van limfómája, nemde? 

És akkor átküldtek mintavételre az onkológia sebészetére, ahol beledöftek a nyakamba egy ilyen kis tűt, ezt hívják biopsziának. Nagyon lelkes volt a biopsziás, hogy mennyire bírom a gyűrődést, és milyen jól tolerálom a molesztálását: úgyhogy négy mintát vett tőlem gyors egymásutánban, teljes extázisban. És ugyanez a pali, aki oly szenvedélyesen böködött, negyven perccel később letaglózva lépett ki a rendelőjéből, s szemében gyászkönny ült. Kezet csókolt, miközben népek vettek körül – gondoltam, hát jó, nyilván nagyon lenyűgöző vagyok –, majd átnyújtott egy borítékot, és remegő szájszéllel lelkemre kötötte, hogy ezt csak a sebész nyithatja ki.(...)”

  

Részlet Malacka /Balog Judit/ Angyalaim
 című szövegéből, mely megjelent a
Szomjas oázis című antológiában.

Karácsony Benő: Napos oldal

- részlet -

"Beléptem az üres udvarra. Egy fekete, akasztott kalitkában pintyőke ugrándozott. Kinyitottam a kalitka ajtaját.

- Gyerünk, kisöreg - intettem a madárnak -, várnak már odahaza.

A madár sietve megfogadta a tanácsomat, és elröppent, én meg kiléptem az utcára, és folytattam utamat. Valahol egy kakukk a hűvös szobában hat órát kakukkolt. Fenn a gesztenyefán most ébredeztek a cserebogarak. Az egyik nagyot nyújtózkodott, és kidugta lábát a gesztenyelevél alól, egy másik kitörölte szemét, és gépiesen megkefélte bajuszát. Megszaporáztam a lépteimet, mert a banda már várt rám a Vasúti Kuglizóban. Valaki a nevemen szólított. Megfordultam.

- Maga az, Miss Mabel?

- Ejn vadzsaok - intett az angol lány, füzetekkel és nyelvtanokkal megtömött irattáskáját szorongatva. - Ejn ejszchevettem, Felmejri uch, haodzs maga elengedt azt a patyolat madarat az ügyvejdnél.

- Nem patyolat madár, hanem pintyőke - igazítottam helyre, mert ilyen kiigazítási viszonyban voltam vele.

- Mindig azt gaondaoltam, haodzs patyaolat - jelezte, és melegen mosolygott. - Maondzsaon még egyszer azt a szavat...

- Pin-tyő-ke - tagoltam, és odamutattam a számat, hadd lássa, hogyan repülnek ki nyelvem alól a pintyőke betűi. Miss Mabel elragadtatva ismételte.

- És azt a szejp madár, amelyiket öszkar kiengedt az ügyvejdtaol a galyibábaol, aztat milyen madárnak maondják?

- Csíz - világosítottam fel. A csíztől is el volt ragadtatva, és engedélyt kért, hogy feljegyezhesse a noteszébe.

- Köszenek - mondta, és melegen megszorította a kezemet. -Viszontlátásra, Felmejri uch...

Eszembe jutott valami, és utána siettem.

- Egy szóra, Miss Mabel... Nem úgy mondják, hogy galyiba, hanem kalitka. Ismételje csak: ka-lit-ka...

Úgy találta, hogy nagyon rokonszenves fickó vagyok, és biztosított róla, hogy senkinek sem fog szólani arról, hogy kiengedtem a pintyőkéta galyibából. Ahogy lepillantottam szorgos kis mellei mentén a blúza mélyébe, mintha egy mozgó szaloncukor szívet láttam volna a homályban.

- Helyes - bólintottam tárgyilagosan. - És ne vegye rossz néven, megint lóg a harisnyája. Rendes kis nyelvtanárnő volt, meleg és pihés, mint egy fiatal madár, csak ne kötötte volna meg mindig olyan lazán és minden hiúság nélkül a harisnyáját."

Szép Ernő - Hetedikbe jártam

- részlet -

"Csengettek: bocsánat az előadás újra megkezdődik.

Háromfertály múlt, a friss fiúk betörnek az osztályba, minden egyes hetedikesnek igen sürgős a beérkezés, miért, mert a mi ősi hagyományunkhoz híven azt a kamerádot, aki reggel tizenharmadiknak nyitott be a terembe, azt az a tizenkettő, ki már bent volt az osztályban, egy szívvel-lélekkel megrohanta, köpönyeget vetettek a fejibe, lehúzták a padra, s ki-ki amilyen csattanósat csak tudott, olyat csattantott oda, ahol a legnehezebb az ember. Ezt hítták temetésnek. Sajgó emlékeim kelnek, elsomolyodtam itt firka közben. Szentmártonban töltött esztendőim alatt bizony sokkal többször, mint egyszer vettem részt a saját temetésemen. Szegény jámbor Dugó meg az a barom Matirkó, emlékszem, ők estek be a legtöbbször. A legédesebb az volt, mikor Weisz Bumi vagy Görög vágódtak be tizenharmadiknak a terembe, mert ezek, mint kövér fiúk, a sóvár tenyereknek elsőrangú műélvezetet biztosítottak. Hanem ez a két gyerek vigyázott is az érdekeire, először is igyekeztek elsők lenni a teremben, a lépcsőn, mikor csapatosan nyargaltunk felfele, veszettül csapkodtak maguk körül, hogy meg ne előzzék őket, s minden ruganyosságuk latba vetésével ugrottak két-három lépcsőket húsos combjaikon és lihegve bár, de az első tizenkettő között hatoltak be a terembe. Már most, aki véletlenül meg tudta olvasni, hogy éppen tizenketten mentek már be, az szépen kinn maradt, elmerülve a folyosón kiakasztott rajzok tanulmányozásába, s bölcsen megvárva, míg másik pasas jön, aki helyette majd feláldozódik. Az a másik pasas, az se ment be olyan vakon, először odanyomta az ajtóra a fülét, s ha a hallgatózástól nem lett okosabb, akkor vagy kirántotta az egész ajtót expressz meggyőződést szerezni a helyzet felől, vagy pediglen végtelen lassan nyomta le a kilincset, s annyi rést nyitott, hogy egy pillanatra bedughassa az orrát, s visszaugorhasson, ha veszélyt gyanít. De mind a két esetben rendesen elkapták a kezét, akik az ajtó mellett mint fogdmegek várakoztak; a télikabát vagy levetett kiskabát már a fejibe volt, és a boldogtalan egy nagyot ordított attól a fájdalomtól, ami rá vár, s legalább egy rúgással igyekezett kvittelni valamit, mert a kiállott temetés után mint becsületes halottnak nem volt szabad egyetlen zokszót sem ejteni néki. Igen. Ezen a reggelen nem volt temetés, az itt a nevezetes! Tudniillik tizenketten voltunk már együtt, Fazakas és Béler, mint jeles fogdmegek az ajtót őrizték, mink többiek a padban meg a padok előtt zajosan tanultunk, már csak azért is, hogy az áldozat azt higgye, hogy már legalább húszan vagyunk odabenn. Egyszercsak egész nyugodtan nyílik az ajtó, a két fogdmeg ugrik, hogy elkapják a pasast, mink is mind tolakodunk, hogy rávessük magunk az áldozatra, báró Grekszli lekapja a kis Szigmeth finom kék übercíherjét a fogasról, hogy a fejébe dobja a belépőnek, igen, hát kérem ott áll előttünk teljes életnagyságban Jenige, azaz pardon, Magyari Álmos igazgató úr. Tessen, kérném, azt a csoportozatot így elképzelni! Grekszli már kapta fel a karjaival azt az übit, és előre volt bukva, mint a pikador, aki a két banderillót a bika nyakába szúrja, s úgy maradt megdermedve, meg az egész társaság úgy rekedt meg abban a támadó testállásban, isteni szerencse, hogy sem az übi nem esett az igazgató úr fejébe, sem a fogdmegek még szentségtörő kezükkel hozzá nem értek, különben nem tudom, hogy ez a mi Földünk, ez a fájós tyúkszeme a Mindenségnek, hogy ez még tovább is itt szerepelhetne a tisztelt csillagrendszerben. majd a nyavalya tört ki bennünket, gondolhatják kérném.

Magyari Álmos főgimnáziumi igazgató úr, háta mögötti nevén Jenige, meglepődésében és hatalmi tudatában egyet kapott a szemével és szájával s kegyetlenségtől feszült orrlyukakkal, kőkemény tekintettel szövegezte meg hozzánk intézett kérdőjelét, hogy azt mondja:

- Mmi esz?

Ugyanis ő a mi legfőbb urunk és parancsolónk, aki harmincöt éves tanári működése alatt annyi töméntelen Jenidge cigarettjét elszívta a Magyar Királyi Dohányjövedéknek, ő, Magyari igazgató úr, pöszeségben szenvedett.  Egyrészről, mikor esernyő alatt kocogott a gimnázium felé, akkor azt mondta, hogy: eszik asz esző, másrészről mikor decemberi reggel halovány ezüst futtatás látszott a göringyeken meg a fákon meg a kerítéseken, annak az ő szájában az volt a neve, hogy: szuszmara. Szóval az es betűt meg a zét is esznek szisszentette. Dehát ehhez Jenigének, mint főgimnáziumi igazgatónak jussa, vagyis jussza volt, ezért senki ki nem nevette, s nem is utánozták csak a háta megett, valamint hogy a háta meget sohase mondták az alázatos diákok őt igazgató úrnak vagy Magyarinak, csak azt mondták: Jenige. Ezt minden első gimnazista szeptemberben megtanulta a Szentmártonban a másodikosoktól. Az úri kaszinó tagjai is csak Jenigének nevezték, mikor nem hallotta. Soha nem is láttam, hogy másfajta cigarettet égetett volna, mint azt a nagy vastag Jenigét, és érdekes, hogy egy ilyen nagy dohányos ember, aki naponta tizenöt-húsz Jenidgét elhamvasztott, soha nem hozatott egyszerre több, mint két darab cigarettet. 

- Sziessz fiam, hozzál két Jenigét - az embernek az igazgatói irodából kidugva fejét odanyomott két krajcárt és az ember a megtiszteltetéstől tüzet fogva vágtatott át a Buxinger-féle fűszerájba, hol trafik is honolt és hogy el ne felejtsem későbben és hogy el ne vesszen a világirodalom nyilvántartásából, felhozom itt, hogy annak a Buxinger-féle fűszerájnak az egyik kitárt ajtótáblájára az volt ócska betűkkel kimázolva, hogy: 

Itt árulják a legfinomabb hüvelyes veteményeket:

bab, borsó, lencse, szekérkenőcs, ostornyél.

Ezt a Buxinger-féle nevezetes disztichont minden szentmártoni diák úgy fújta, mint ama magasztos párverset, amely úgy kezdődik, hogy Hősvértől pirosult a gyásztér.

És ha már belefogtam Jenige személyébe, nem állom meg, hogy le ne pendítsem hamar alakját, tessék: szuszmarás konok kurta sűrű fekete hajazat, nyírott szakáll, két leesett bajusz, száradt sárgabarna arc, Petőfi-gallér, cipőfűző keskenységű fekete csokorral alatta, gallérja, ingmelle, mandzsettája otthon vasalva, tehát nem glancos, ezüst óralánc, mely a jobb mellényzsebben ered és a mellényen egyenes folyással átfolyva a bal mellényzsebbe ömlik, zsakett, amely oly kurta, mint a zakó, életlen nadrág és sima cúgos cipő, olyan mint a tiszteké csakhogy ez nem lakkcipő, hanem bornyúbőr, mindig fénytelen és puha, mint a bornyú, lévén ápolva becsületes halzsírral, nem pediglen a drága subickkal, ami hiú fényt ad csupán, de szárasztja s véníti az ember lábbelijét. jaj, milyen vak ez a személyleírás! Ha le tudnám hirtelen ide fotografálni a levegőből, a szemem elől Jenigét, hisz itt áll előttem, mert rágondolok, és emlékszem rá, mondom, itt áll, sőt él előttem a levegőben, köztem és a fal közt, amelyre rábámulok, nézhetem Madách-szerű régi magyar arcát, és követhetem azt a kék szál füstöt, ami bajusza s szakálla közé dugott Jenidgéjéből ereszkedik gyengéden ingadozva felfele, mintha álmos indus zenére engedné magát karcsú megsemmisülésnek. Csodálatos, kérném, csodálatos az, hogy egy ember, aki nincs itt, az így a szeme előtt tudjon lenni képzeletében az embernek. Látom, majdnem szólok hozzá, hogy:

- Van szerencsém, kedves jó igazgató úr!"

Michael Bond: Kérem, törödjenek ezzel a medvével!

MESERÉSZLET

Mr. és Mrs. Brown egy pályaudvari peronon találkozott először Paddingtonnal. Medve ritkán kap ilyen különös nevet, mivel azonban a pályaudvar neve Paddington volt, hát  így lett ez. Brownék a lányuk elé jöttek ki: Judy épp az iskolai szünetre tért haza. Meleg nyári nap volt, a peronok tele népekkel, szinte mindenki a tengerpartra igyekezett - vagy egyebüvé. Vonatok surrogó zaja hallatszott, hangosbeszélők szaggatták a dobhártyákat, lábak dobogtak, hordárok hevesen hajigálták a holmikat és ez így együtt akkora lárma volt, hogy az általános hajcihőben Mr. Brown, aki a medvét elsőül pillantotta meg, jó párszor el kellett, hogy kiabálja nejének, hogy...

De Mrs. Brown még akkor se bírta felfogni.

- Hogy egy micsoda? Egy kis medve? A Paddington pályaudvaron? - hitetlenkedett máris lelkesen. De azért óvatos maradt: - Henry, biztos káprázik a szemed!

Mr. Brown a szemüvegét igazgatta.

- Ha mondom, nem. Láttam az imént. Ott a biciklitároló mögött... most eltakarják épp... de gyere, gyere. Valami fura kalap is volt rajta az tűnt fel talán. 

Választ se várva karon ragadta feleségét, vonszolta, így furakodtak át a tömegen. Na jó, egy fura kalapot keresve. És alatta egy kis medvét. Hordárkocsik holmi halmai között nyomakodtak, irány a Talált Tárgyak feliratú iroda.

- Tessék, hát nem ott van? - kiáltotta mostmár diadalmasan Mr. Brown. - Abban a sötét sarokban. Ott ül. A kuka mellett. 

Mrs. Brown is erőltette már a szemét, s akkor meglátta. Azt a barna, bozontos valamit, ahogy ott ült egy bőröndön vagy micsodán, a nyakában valami tábla, felirat... vagy micsoda... na, majd kiderül. De ami a bőröndön állt, az nagy betűkkel volt, méghozzá: UTAZÁS CÉLJÁRA. (...)

A medve kérdőn nézett rájuk. - Segíthetek valamiben? - tudakolta őszintén.

- Na jó... nagyon köszönöm, de inkább mi kérdezzük, vajon... Jó. épp azért zavarjuk, hogy ... akkor hát mi nem segíthetünk-e valamiben?

Mrs. Brown lehajolt, így mondta: - Mert ön, tudja-e, ön egy nagyon piciny medve!

A medve azonban kíhúzta magát. - Én egy nagyon különös, ritka medve vagyok - közölte fontoskodva. - Nem sokan vannak már belőlünk ott, ahonnan jövök.

- És hol lenne az a hely? - kérdezte Mrs. Brown.

- A medve előbb körülnézett óvatosan, cska utána válaszolt: Az a hely a Legsötétebb Peru.

- Jó, de most mihez kezd ön? - kérdezte Mrs. Brown. - Nem ücsöröghet itt a Paddington állomáson az idők végezetéig!

- Hát, nem is, de... majd csak lesz valami. - S a medve e szavak kíséretében bezárta ismét a koffert. Közben Mrs. Brown tekintetet a másik dologra siklott, amely szintén a nyakában volt, a feliratra: KÉREM, TÖRŐDJENEK EZZEL A MEDVÉVEL! KÖSZÖNÖM.

A derék asszony kérlelőn fordult férjéhez:

- Jaj, Henry, akkor mit csináljuk most tényleg? Nem hagyhatjuk itt. Ki tudja, mi történhetne vele. London túl nagy hely... ha nincs hová lenned, menned. Nem vehetnénk magunkhoz, csak úgy pár napra?

Mr. Brown tétovázott.

- De Mary drágám, nem vihetjük haza... így.... csak úgy. Vagy mit is mondjak!

- Így, úgy, hogyan? - kérdezte már keményebb hangon Mrs. Brown. - Ugyan Henry - nézett le a medvére -, mikor olyan édes! Remekül meglesz Jonathannal és Judyval. Ha csak kis ideig is. De ők ketten meg nem bocsátanák nekünk soha de soha, ha itt hagynánk ezt a pici em... medvét.

- Nem mindennapi eset - mormolta Mr. Brown. - Gondolom valami törvény is van rá. - Kis tűnődés után kivágta végre: 

- Na, mit szólna hozzá, ha azt javasolnánk, hogy tartson velünk? Otthonunkban egy darabig szállása lenne, ha más terve nincsen.

A medve nagyot ugrott öröméban.

- Más tervem? Semmiféle tervem nem volt épp. És nagyon boldog vagyok a szíves meghívással.

/A Paddington folytatja c. mesekönyvből/